Novemberben fél ötkor már sötét van, mire felnézek a monitorról, és ilyenkor az iroda is másképp szól. Kattognak a billentyűzetek, zúg a szerverszekrény ventilátora a sarokban, és a radiátor időnként úgy koppan, mintha valaki kopogna rajta. Tavaly ilyenkor egy tizenöt éves számlázórendszer átírásán dolgoztunk, aminek a kódjában még olyan megjegyzések voltak, hogy „ezt ne bántsd, nem tudom, miért működik”.
Az ilyen munkát a hideg hónapokban szeretem a legjobban. Kint köd ül a városon, bent csak a kód van, és ha az ember szerencsés, délutánra kibogoz egy csomót, amivel előtte hetekig nem bírt. A régi rendszert rétegenként szedtük szét, minden este élesítettünk egy kis darabot, és reggelente úgy néztük a hibanaplót, mint más az időjárás-jelentést.
Decemberben aztán kiderült, hogy januártól új megrendelőnk lesz, egy külföldi cég, és a reggeli megbeszéléseket onnantól angolul tartjuk.
A Hollywood Nyelvstúdióról egy programozói fórumon olvastam először, ahol valaki pont az én helyzetemről nyitott témát. A címe ennyi volt: intenzív angol nyelvtanfolyam Debrecen, munka mellett, van ennek értelme? Én is ott tartottam. Olvasni tudok angolul, hiszen a dokumentációk fele úgyis az, de megszólalni egy hattagú videóhívásban, ahol mindenki engem néz, egészen más feladat. Tudtam, hogy két hónapom van, és hogy a hétvégi önképzés nálam sosem működött.
A témára egy debreceni fejlesztő írt hosszabb választ. Azt írta, ő is egy átszervezés miatt kezdett el sűrűbben tanulni, és a Hollywood Nyelvstúdió azért vált be neki, mert nem kellett egy fix csoport órarendjéhez igazodnia. A városi stúdió honlapján később én is utánanéztem: havonta legalább 20, legfeljebb 120 tanulási órát lehet választani, ami heti 5 és 30 óra közötti tempót jelent. Aki sűrűbben jár, annak az óradíja is kedvezőbb, a tandíjat pedig havonta, bérletrendszerben lehet fizetni, nem kell egyben kiperkálni az egészet.
Ez a szám, a heti 5 és 30 óra közötti sáv, nekem többet mondott minden reklámszlogennél. Úgy gondolkodom, hogy minden erőforrásnak van felső és alsó korlátja, és itt végre valaki előre megmondta, hol vannak ezek. Decemberben heti nyolc órát vállaltam, januárban, amikor elindultak az angol megbeszélések, feljebb vittem tizenkettőre. A sűrűbb tempó nem azt jelentette, hogy más tananyagot kaptam, hanem hogy gyorsabban értem a végére annak, ami a célomhoz kellett.
A legnagyobb meglepetés az volt, hogy nincs házi feladat. Elsőre gyanús volt, mert az iskolában azt tanultam, hogy aki otthon nem gyakorol, az nem halad. Itt viszont minden gyakorlás bent történik, és ha elakadok, a tanár ott van, nem kell este egyedül kitalálnom, hol rontottam el. Ez ismerős logika: a hibát akkor a legkönnyebb kijavítani, amikor még friss. Emlékszem, a második héten egy feltételes mondatnál háromszor egymás után ugyanazt rontottam el. A tanár nem magyarázott hosszan, csak adott még öt hasonló mondatot, és a negyediknél már magamtól éreztem, hol a hiba. Pont úgy, mint amikor az ember egy makacs hibát addig próbál újra előidézni, amíg meg nem érti.
Minden szint végén belső vizsga van, és angol-magyar oklevelet adnak róla. Először mosolyogtam rajta, aztán az első ilyen papírt mégis kitűztem az íróasztal melletti parafatáblára, a régi rendszer architektúrarajza mellé. Jól mutatnak egymás mellett: két dolog, amit rétegenként raktam össze.
A heti óráimat azóta ugyanabban a táblázatban vezetem, mint a fejlesztési feladatainkat, és a táblázat első sorában ott a link is: intenzív angol nyelvtanfolyam debrecen. Ha egy héten kevesebb fér bele, azt is látom, és már nem érzem kudarcnak, csak egy újabb beállításnak.
Idén novemberben megint sötét van fél ötkor, és megint zúg a szerverszekrény a sarokban. A különbség annyi, hogy a reggeli megbeszéléseken már nem a kamera mögé bújva hallgatok, hanem elmondom, mit csináltam előző nap és hol akadtam el. A Hollywood Nyelvstúdió nem írta át helyettem a régi kódot, de abban segített, hogy egy idegen nyelvű csapatban is el tudjam magyarázni, miért nem szabad hozzányúlni ahhoz a bizonyos sorhoz.