Az egyik fiatal kollégánk két éve dolgozott velünk, amikor tavaly tavasszal elkezdtek feltűnni apró változások. Nem látványos dolgok. Inkább csak furcsa ritmusvesztések. Egyre több kisebb hiba maradt a kódban, a délutáni megbeszéléseken szétszórtabb lett, és néha látszott rajta, hogy nehezen rakja össze fejben azt, amin előző nap dolgozott.
A férjemmel sokat beszélgettünk arról, mit lehet ilyenkor tenni vezetőként. Az IT-világban könnyű mindent a túlterhelésre fogni. Határidők, stressz, kiégés. Mi is először erre gondoltunk.
A férjem javasolta, hogy mielőtt bármit mondanék neki, próbáljam végiggondolni pontosan, mik azok a jelek, amiket valóban látok.
Leültem egy jegyzettömbbel, és sorban felírtam őket.
A hétfő reggelek különösen nehezek voltak számára. Gyakran panaszkodott rosszullétre vagy másnaposságra, pedig nem beszélt bulikról vagy nagyobb ivásokról. A délutáni szünetekben sokszor kiment a teraszra, és amikor visszajött, érezhetően nyugodtabbnak tűnt. Volt, hogy egy stand-up megbeszélés közben teljesen elvesztette a fonalat, mintha hirtelen nem emlékezne arra, mit csinált előző nap.
Az egyik pillanat különösen megmaradt bennem. A konyhában állt, és a kávéjába valamit egy kis flakonból öntött bele, nagyon gyors mozdulattal, mintha azt remélné, senki sem veszi észre.
Aznap este rákerestem arra, ami már órák óta motoszkált bennem:
„alkoholista jelei”.
A találatok között ott volt a Felépülők Családi Felépülési Központ egyik írása az alkoholista jelei témában. Ahogy olvastam, egyre erősebben éreztem, hogy nem puszta stresszről van szó.
A cikk nem szenzációhajhász módon közelítette meg a kérdést. Inkább hétköznapi mintákról beszélt: reggeli remegésről, titkolózásról, napközbeni „kis adagokról”, memóriazavarokról és arról, hogyan próbálják sokan kívülről fenntartani a teljes kontroll látszatát.
A férjem mellém ült, és együtt olvastuk végig az írást. Egy ponton csak annyit mondott:
– Ez nem olyan, mintha egy tankönyvet olvasnál. Inkább olyan, mintha valaki végre őszintén beszélne erről.
Pontosan ezt éreztem én is.
Néhány nappal később leültem beszélgetni a kollégánkkal. Nem számonkérés volt, inkább egy óvatos kérdés:
– Minden rendben van veled?
Először hárított. Aztán egyszer csak elsírta magát.
Elmondta, hogy egy nehéz szakítás után szinte minden este inni kezdett otthon, és idővel már a munkahelyen is szüksége lett alkoholra ahhoz, hogy ne remegjen a keze vagy ne szorongjon egész nap.
Nem tudtam nagy bölcsességeket mondani. Csak meghallgattam.
Később együtt hívtuk fel a központot, és kapott egy első konzultációs lehetőséget. Néhány héttel később már jelentkezett a 28 napos programba.
A legfontosabb talán az volt, hogy nem maradt egyedül az egésszel.
Most fél éve józan. Visszatért dolgozni, sokkal összeszedettebb, és újra önmaga lett. Nem egyik napról a másikra történt minden, és nem is tökéletes történetként éljük meg. Inkább egy hosszú folyamatként.
Azóta több vezető is keresett már meg hasonló kérdésekkel. Sokan érzik, hogy valami nincs rendben egy kollégával, de félnek megszólalni, mert nem akarnak ítélkezni vagy túlreagálni semmit.
Ilyenkor általában elküldöm nekik ugyanazt a cikket az alkoholista jelei témában, amit annak idején én is olvastam.
Nem azért, mert minden helyzet ugyanaz.
Hanem azért, mert néha már az is sokat számít, ha valaki végre felismeri: amit lát, annak neve van.